Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Magyar Tudományos Akadémia Kiváló Kutatóhely

Kutatói pályád kezdete óta érdekel a városrehabilitáció témája. Miért?

Jelinek Csaba Fotó: Fülöp Máté

Mindig van egy véletlen faktor abban, hogy egy kutató miért kezd el egy adott témával foglalkozni. Sok esetben a téma találja meg az embert. Hozzám a városkutatás – amivel már nyolc-kilenc éve foglalkozom behatóan – úgy került közel, hogy mindig nagyon szerettem városokban barangolni. Kőbányán születtem, és már a középiskolás éveim alatt kialakult ez az érdeklődésem: városismereti versenyeken vettem részt, és a felkészülés során nagyon sokat jelentett megismerni mondjuk az Andrássy út múltját. Ezen kívül nagyon szerettem más városokba utazni. A témaválasztásomnak ez a személyes része, a szakmai pedig az, hogy 2009-ben, amikor a bolognai rendszer friss bevezetésének köszönhetően harmadévesként szakdolgozati témát kellett választanom, akkor rátaláltam az Óvás Egyesület munkásságára, akik a VI. és VII. kerület építészeti örökségét próbálták megvédeni. Tudni kell, hogy ekkoriban történtek azok a sajtóban is nagy port kavart ügyek, amikor Erzsébetvárosban sorra bontották le a történelmi jelentőségű épületeket. Ekkoriban elkezdett radikálisan megváltozni ennek a területnek a jellege: ugyanebben az időben egymás után nyíltak meg ott a romkocsmák. A városkép radikális átalakulása láttán kezdő szociológusként úgy gondoltam, hogy ezzel érdemes lesz foglalkozni. 

Fotó: Halasi Anni, Pixabay

Ez a terület a Király utca, Wesselényi utca és Dob utca által határolt terület volt, ugye?

Nagyrészt igen. A Holló utcában például épült egy társasház, amely úgy nézett ki, mintha egy spanyol üdülőfaluban járnánk. Teljesen város- és kontextusidegenként hatott. Miközben pár utcával arrébb ott álltak azok a száz-százötven éves épületek, amelyeket – mondjuk éppen spanyol – turisták sokasága csodál. 

 A Deák Téri Evangélikus Gimnáziumba jártál, középiskolás éveid alatt világos volt számodra, hogy a Corvinusra menj?

Viszonylag hamar ki tudtam találni, hogy engem a társadalomtudományok érdekelnek. A családomban egyébként senki nem volt ilyen irányultságú. 2004-ben tizenhat-tizenhét évesen részt vettem egy nagy háborúellenes tüntetésen, és más társadalmi ügyek is élénken érdekeltek akkoriban, rengeteg cikket és történelmi munkát olvastam. A Corvinuson ekkoriban indult a társadalmi tanulmányok BA képzés, amiben volt politológia, szociológia, történelem, nemzetközi kapcsolatok, szóval elég tág tárgykör ahhoz, hogy kitolja a konkrét pályaválasztás idejét. 

Szóval az aktuális események elindítottak a városkutatás irányába. 

Elkezdtem beleolvasni a témába, és rájöttem, hogy milyen elképesztő szakirodalma van ennek. Harmadévesként egyetemközi megállapodással Skóciában töltöttem egy évet a University of Abertay Dundee-n. Ott nagyon hamar megismerkedtem a dzsentrifikáció irodalmával. Ennek a megközelítésnek egyik alaptétele, hogy a városnegyedekhez fűződő változások nagyrészt a tágabb társadalmi gazdasági struktúrák változásaihoz köthetők. A másik pedig az, hogy van mindennek a folyamatnak egy a társadalom döntő többsége számára láthatatlan rétege: a szegények kiszorulnak a központi városrészekből. Ez utóbbit magamtól a budapesti belváros említett változásai során nem ismertem fel, hozzáteszem az emberek nagy többségével egyetemben. Úgyhogy az MA szakdolgozatomat már teljesen ennek a témának szenteltem: hogy hogyan szorulnak ki kevésbé tehetős háztartások Ferencváros dzsentrifikációja során. A szakirodalom tehát ráébresztett a téma komplexitására, és ezzel kezdtem el behatóan foglalkozni.

Amikor egy ilyen városi tér kialakul, milyen jellemzőkkel rendelkezik?

Gentrifikáció Londonban, Balfron torony  Forrás: dezeen.com

A világ különböző pontjain mindig kicsit máshogy alakultak az események. Lecsupaszítva a dolgot: adott egy valami miatt alacsonyabb státuszú városnegyed, ami tipikusan azért jellemezhető így, mert munkásrétegek laknak ott – egy kikötő közelsége, vagy az ott elhelyezkedő gyárak miatt. Adva van tehát egy eleven, ámde alacsony kulturális-társadalmi elismertséggel bíró városnegyed, ami hirtelen elkezd megváltozni. Maga a dzsentrifikáció definíciószerűen több folyamat együttes hatásaként jön létre. Az adott területen valamilyen oknál fogva tőkebefektetés valósul meg, emiatt az épületek és a közterek felértékelődnek, megváltozik a terület társadalmi karaktere, mindezek miatt pedig az eredeti lakók kiszorulnak. Budapesten mindehhez azt lehet még hozzátenni, hogy a belső-pesti kerületeket egy  nagyjából száz éves átlagéletkorú lakásállomány jellemzi. Ezek a klasszikus pesti bérházak a városmagban az államszocializmus ideje alatt az akkori lakáspolitikának köszönhetően nagyon leromlottak. Amiatt, hogy ezek a lakások és épületek pusztulni kezdtek, a jobb módúak máshová költöztek, és az alacsonyabb státuszú családok maradtak ott. A kétezres évekre az változott meg, hogy Budapesten felértékelődött az, hogy újra lehet a belvárosban lakni, illetve ezzel összefüggésben ekkoriban egyre több piaci szereplő fektetett belvárosi ingatlanokba. A VII. kerület esetében a Hunvald György akkori polgármesterhez köthető botrányok során számos korrupciógyanús ingatlanügylet zajlott le, és ezekkel szinte egyidőben megjelentek a romkocsmák, amik sajátossá tették az ottani átalakulást. Ez a pezsgés bevonzott egy csomó kreatív fiatalt, akik elkezdték az egész terület imidzsét átalakítani. Ebben az időszakban volt egy lakásboom is, egyebek mellett a devizahitelezésnek köszönhetően, tehát a lakáspiacon is volt egy nagyobb mozgás. Ráadásul a kétezres évek elején globálisan és Európában is nagyon sok befektetésre váró pénz kereste a helyét. Számos izraeli és ír befektető kezdett el pozíciókat szerezni a budapesti lakáspiacon, ennek kiemelt területe volt a hetedik kerület. Ezeket a tényezők mind hatottak arra, hogy a VII. kerület elkezdett mindenki számára jól láthatóan átalakulni, miközben számos eredeti lakó kiszorult, sokak számára pedig élhetetlenné vált a kerület belső része.

Amikor pedig rájöttek arra, hogy ez a turizmus szempontjából is nagyon hasznos, a változások még erőteljesebbé váltak?

Fotó: Caro Sodar, Pixabay

Igen, így jött létre, amit ma bulinegyednek hívunk, ami a VI.-VII. kerület jellegzetessége. Ha a VIII. és a IX. kerülettel hasonlítjuk össze ennek a városrésznek az átalakulását, akkor azt látjuk, hogy mindhárom közel azonos pozícióból indult a rendszerváltáskor. Az akkor kialakított kétszintű önkormányzati rendszer bizonyos szempontból nagyon nagy szabadságot biztosított a kerületi döntéshozóknak, és mivel mindenhol másképp döntöttek, ezért mindegyikük a többitől eltérő fejlődési pályát futott be. Az erzsébetvárosi önkormányzat egyébként mindig az események mögött loholt. Egy időben azzal voltak elfoglalva, hogy mindenféle gyanús hálózatokon keresztül olcsón privatizáltak épületeket, amit aztán befektetők luxuslakások építésére, vagy más beruházásokra kaptak meg. Az én értelmezésemben a bulinegyed kialakulása az önkormányzat hanyag, vagy laissez faire politikájának is köszönhető. Olyan gyorsan történtek a változások, hogy egyszer csak ott voltak ezek a bulihelyszínek, és akkor már nem tudtak, illetve bizonyos szempontból nem is lehetett velük mit kezdeni.

Forrás: HVG

A IX. kerület a másik véglet. Ott egy nagyon szabályozott, hosszútávon gondolkodó városrehabilitáció kezdődött el, aminek a kezdete egyébként a nyolcvanas évek közepére tehető. Itt tehát egy létező stratégia alapján történnek a változások, és ezzel gazdasági szereplőket, lakástulajdonosakat tudtak a döntéseikben befolyásolni. A VIII. kerületben pedig a Corvin-negyed és a Magdolna-negyed története igazán érdekes. Utóbbiban zajlott le az első nagyobb léptékű szociális városrehabilitáció Budapesten. A szintén Józsefvároshoz tartozó Orczy-negyed esete pedig azért érdekes, mert a kerület nagyon sok kormányzati forrást tudott bevonni a negyed dzsentrifikációjába. Nem függetlenül természetesen a polgármester kormányzati szerepétől. Például a Nemzeti Közszolgálati Egyetem campusának építése is jó példa arra, hogy jelentős állami pénzek bevonásával hogyan változhat meg egy adott terület karaktere.

A dolgok leírásán túl miért izgatnak téged ezek a folyamatok? Milyen üzenetet hordoznak a számodra ezek a változások?

Az egyik üzenet absztraktabb, elméleti jellegű: mindig azt éreztem, hogy a városnegyedek átalakulásának kutatásán keresztül nagyon jól meg lehet fogni tágabb társadalmi változásokat. A különböző léptékű folyamatok térbeli hatásai jól láthatóan és jól átélhetően összegződnek egy-egy épület eltűnésén, vagy egy új épület felbukkanásán keresztül. Az utcakép és városkép átalakulásával jól megragadhatóak bonyolultabb folyamatok is. Ha az ember ma végigsétál a Király utcán, akkor az, amit észlel, üzenetként egyaránt magában hordozza a globális ingatlanpiac történéseit, a helyi és országos közpolitikák folyamatait. Ha mindezt a társadalomtudomány eszközrendszerével sikerül megragadni, akkor ezzel hozzájárulhaunk összetett társadalmi, gazdasági, politikai folyamatok megértéséhez.

Létezik az a metafora, hogy a történelem egyes rétegei egymásra rakódnak a térben az épített környezet formálódásán keresztül. Ha valaki például a Bókay János és a Práter utca sarkán állva körbenéz, akkor az egyik oldalon az egyik utolsó századfordulós bérházat látja, kilencven fokkal elfordulva a a hetvenes évek kísérleti lakótelep rekonstrukcióját pillantja meg, és még egy fordulattal a 2014 utáni hitelboomnak a térbeli leképeződésén akad meg a tekintete. A történelmi tér rétegeinek metaforájával talán egy kicsit jobban meg lehet érteni a társadalmi folyamatokat. Talán ennek is köszönhető a városi séták növekvő népszerűsége.

A legénybúcsúra idejövő britek és más külföldi csoportok láttán kicsit úgy tűnik, mintha ez már teljesen önálló folyamat lenne,  egy olyan pénztermelő gépezet, amely visszahat minden másra.

A turisták ideözönlésének hatása valóban jelentős térformáló erővé vált. Hozzátenném, hogy Budapesten már a hetvenes években is fontos szempont volt a városfejlesztésben a turizmus. Az akkor nagyon súlyos adósságválságban lévő Magyarország számára minden megszerezhető konvertibilis valuta számított, hiszen ebből finanszírozta a hiteleit. Ez alapvető mozgatórugója volt például olyan ikonikus szállodák építésének mint az Intercontinental, vagy akár a Váci utca rehabilitációjának is.

Milyen szakaszokra osztható a budapesti városrehabilitáció története?

Kutatásaim során szándékosan nem csupán a rendszerváltás előtti és utáni korszakolást alkalmazom. A legtöbb munka általában szocialista vs. posztszocialista felosztással dolgozik, de számomra az empirikus anyagokból az jött ki, hogy például a 70-es években volt egy fontos váltás. Ha a társadalom működésének különböző folyamatait nézzük meg, akkor ez az időszak egy olyan mérföldkő, amit ritkán emelnek ki, és nincs a súlyának megfelelően kezelve. Másfelől pedig amikor a rendszerváltás szimbolikus közpolitikáit – például a lakásprivatizációs törvényt - vizsgáltam, akkor azt találtam, hogy ezek sokszor a múlt század nyolcvanas éveinek elejére, közepére vezethetők vissza. A lakásprivatizáció például már 1980 után elkezdődött, nem függetlenül az 1970-es évek hitelválságától. Másrészt az is feltűnt nekem, hogy a globális narratívákban a hetvenes években a világgazdaságban az állam és a gazdaság viszonya trendszerűen megváltozott. Ezt nevezik sokan neoliberális fordulatnak. Az is fontos volt számomra, hogy a magyar és a globális narratívák között kapcsolatot hoznak létre. Azt találtam, hogy a vasfüggöny ellenére bizonyos globális tendenciák nálunk is érvényre jutottak. Sőt, akár azt is mondhatnánk, hogy a rendszerváltás már a 70-es években elindult néhány területen. Minderre jó példa a városrehabilitáció története.

Amikor elkezdtem osztályozni a különböző helyzetű csoportok pozícióit, akkor kiderült, hogy az itthoni szakirodalom abban is más, hogy narratívájukból hiányzik egy lényeges szempont. Nevezetesen mindaz, ami a rossz helyzetben élőkkel, az alul lévőkkel történt. Ahogyan az említett kerületekben zajló változásokról beszéltek a nyilvánosságban, abban a szépülő köztereken, az egyre modernebb épületeken, a turisták és a középosztály szempontjain volt a hangsúly. Jó minőségű kávézók, trendi éttermek kerültek a középpontba. Viszont azt láttam, hogy nem meséli el senki, hogy mi lett azzal a több tízezer emberrel, aki onnan kiszorult, és nem él már ott. Számomra fontos, hogy a különböző helyzetű osztálycsoportok hogyan élik meg különbözőképpen a dzsentrifikáció folyamatát.

Jelinek Csaba Fotó: Máté Albert

Alapvetően Budapest a vizsgálódásod tárgya?

A kutatásaim főváros centrikusságán mindig megpróbáltam lazítani, így például a doktori disszertációmban már Pécs, Eger, Győr városfejlesztési folyamatai is érdekeltek, Salgótarjánban többször is kutattam. Magyarországon több tucat városban lezajlottak városrehabilitációs programok az elmúlt évtizedben, főleg európai uniós források felhasználásával. A dzsentrifikáció leglátványosabb példái mindig a világvárosokban történtek, de több kollégám is van, Timár Juditot és Nagy Erikát érdemes külön kiemelni, akik már a kétezres évek közepén bemutatták Veszprém dzsentrifikálódását. Ott a folyamatok kisebbek, kevesebb embert érintenek, de lényegében hasonlóak: egy történelmi negyed megújítása során kiszorulnak az alacsonyabb státuszú lakók. A Tér és Társadalom legújabb számában Tímár Judit ugyanezt Győr dzsentrifikációja kapcsán is pontosan leírja.

Kik hatottak rád?

Tom Slater Forrás: Blog, University of Edinburgh

Nagyon inspiráló volt olvasni David Harvey, Neil Smith vagy Magyarországról Bodnár Judit és a már említett Timár Judit munkáit. Skóciában Tom Slater, a University of Edinburgh professzora nagy hatást tett rám. Ő pont azokban az években szervezett egy dzsentrifikációról szóló workshopot, amikor én Dundee-ban, kétórányi buszútra voltam. Neki volt egy 2006-ban megjelent cikke, amire azóta több százan hivatkoztak, s amivel nagy hatással volt a városkutatókra. Az ő érve az volt, hogy amikor a dzsentrifikációt először leírták a késő hatvanas, kora hetvenes években, akkor a folyamat bemutatásának volt egy kritikai éle. Ekkor a modernista „társadalmi fejlődés” narratívája mellett jelen volt a kiszorulók perspektívája is, a megújulás bemutatása mellett kritizálták a kiszorítást kísérő igazságtalanságokat. A kilencvenes évekre ez a kritikai él eltűnt a tudományos cikkekből, és ő azt mondta, hogy ezt vissza kell hozni. A jelenséget nem lehet pusztán technokrata, városrendezési problémaként kezelni, hanem el kell ismerni hogy ez társadalmi, politikai kérdés is. Azontúl, hogy ma már számtalan újhullámos kávézóba be lehet ülni London bizonyos városrészeiben, nem lehet nem észrevenni, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek mélyülnek. Ezt a magyar nagyvárosok esetében is el lehet mondani. Mindezeket a jelenségeket egységben kell kezelni, ellenkező esetben csak szőnyeg alá söprünk egy egyre növekvő társadalmi problémát. 

Vannak kedvenc városaid?

Edinburgh nagy hatással volt rám, ahol még három hónapot töltöttem 2016-ban egy újabb ösztöndíjjal. Már csak méretüknél fogva lenyűgözőek a Budapestnél nagyobb világvárosok: Párizs, London, New York, Teherán. De azért nehéz erre válaszolnom, mert városkutatóként számomra nincs az a város, ami ne lenne izgalmas. 

Szerinted milyen trendek jellemzik Budapestet a jövőben?

A lakás- és albérletárak elmúlt évekbeli növekedése markáns térformáló erő marad. A régiós vagy európai lakásárindexeket vizsgálva ez egy olyan felzárkózás, ami valószínűleg tartósan jelen lesz. Ki tud most a Belvárosban lakni? Akinek sok pénze van. Amikor az egyetemet elkezdtem, 2006-ban, akkor sok ismerősöm lakott belső kerületekben, harmincezer forint havi díjért. Ma ezt a kevésbé tehetős egyetemisták, vagy más szegényebb családok nem tehetik meg. Sajnos ma Magyarországon egyre mélyül a lakhatási válság. Sok háztartás kényszerül rossz minőségű, rossz elhelyezkedésű lakásokba, zártkertekbe, agglomerációkba, leszakadó vidéki térségekbe. Ennek számos társadalmi, urbanisztikai következménye van már most. 

Mi történik, ha mindezt leírod? Mi a hatása?

2013-ban jelent meg a Kritikai városkutatás című kötetünk, ami ilyen perspektívából született, mára már klasszikussá vált tanulmányok fordítását tartalmazta. A kritikai városkutatás irányzata a rendszerváltás után itthon sosem vált meghatározóvá; ez a kötet talán elindít valamit ebbe az irányba. Fontos dolog jobban átlátni, hogy a tudományos kutatások és a valós élet milyen viszonyban vannak egymással: ez különösen fontos a kritikai városkutatók számára, akik nemcsak megismerni, hanem megváltoztatni is szeretnék a világot. A tudományos kutatónak sokszor van valamifajta víziója egy jobb társadalomról. Teljesen objektív tudástermelés nem is létezik, a valóságbemutatás mindegyik fajtája valamilyen irányba torzít. Az a kérdés, hogy erre tudunk-e reflektálni, hogy pontosan mik ezek a torzulások? Tudunk-e oldalt választani az érdekkonfliktusokban, amiket detektálunk és leírunk? A dzsentrifikáció esetében például szerintem fontos észrevenni, hogy van aki kiszorul. Ha kutatóként ezzel kezdesz foglalkozni, az már önmagában egy értékválasztás, mint ahogyan az is, ha egy kutató ezt nem teszi meg. És ezzel tud-e hatni? Szerintem igen. Társadalomtudósként abban hiszek, hogy ezeket a tudományos eredményeket, és az ezekből következő változtatási lehetőségeket minél hatékonyabban kell kommunikálni a közpolitikai döntéshozók, a társadalmi kérdésekben aktív mozgalmak, illetve a tágabb közvélemény felé. Ez egyben a klasszikus kutatói szerep átgondolásával, és egy nyitottabb, proaktívabb kutatói gyakorlattal is együtt kell hogy járjon. 

Az interjút készítette: Siposs Zoltán